2016. szeptember 3., szombat

Videó

Végre elkészültem a videóval, ami a legjobb amerikai pillanataimat gyűjti össze. Persze ez még mindig csak a töredéke, nagyon sok más is volt, de ezek a legemlékezetesebbek. Őszintén szólva a videó készítése közben és az elmúlt napokban kicsit visszavágyom és eszembe jutott, hogy lehet mégis csak hosszabbítani kellett volna, mert azért így ezeket a pillanatokat visszanézve... Hát, igen csak megérte kint lenni. De próbálom itthon is kihozni a legtöbbet és már ki is találtam a következő lépést, ami ugyan pár hónapba bele fog telni, de utána remélhetőleg megint egy kalandosabb, utazósabb életem lesz. :)

Élvezzétek! Én azt tettem.

2016. augusztus 11., csütörtök

Itt a vége

Hogyan is kezdjek bele? Mert bizony elérkezett ez a pillanat, amikor le kell zárnom ezt az amerikai kalandot. De talán induljunk a legelejéről. Szóval az én amerikai álmom… Már évek óta készültem erre a nagy útra és amikor megvolt a match, úgy gondoltam sikerült is kifogni a tökéletes családot. Szimpatikusak voltak képek alapján, külön autó az au pairnek (amiről később kiderült, hogy egy gyönyörű BMW), hatalmas nagy ház és nagyon közel volt Boston. Azt meg ugye tudjuk, hogy én abba a városba mennyire beleszerettem. Aztán, ahogy teltek a hetek úgy éreztem, hogy kezdek beleszokni, egyre jobban összebarátkozok a kisfiúval is, de ekkor dobták a bombát, hogy a család mégis rematch-et szeretne. Eléggé szíven ütött a dolog, nyilván. Megijedtem, hogy el kell hagynom Bostont. És igazából így utólag rájöttem, hogy ez volt az egyetlen, amit sajnáltam. Meg azért a kisfiút is, mert ugyan sok meló volt vele, de annyira cuki volt. Anyuka beszélgetett velem néha, érdeklődött, de se az Apuka, se a másik két gyerek nem nagyon beszélt velem. Én meg a kezdeti próbálkozást hamar abbahagytam, amikor nem láttam a viszonzást. Vittek magukkal ugyan egy-két helyre, de nem igazán éreztem magam családtagnak.  Többnyire pedig dolgoztam is az ilyen összejöveteleken. Nagy barátságaim sem alakultak ki, egyedül Dórival barátkoztam össze jobban ott. A baj az is volt, hogy tényleg elég eltérő személyiségünk volt a családdal és valóban nem passzoltunk annyira egymáshoz. A családkeresésem nem volt egyszerű. A jelentkezők sem tolongtak és ott voltam, hogy letelt a két hét és még mindig nem volt meg az új család. Aztán jött a fordulat, hogy mivel az ő új au pairük csak két hét múlva tud jönni, mert hosszabbít, ezért még maradhatok addig és folytathatom a keresést. Így a második hét végére két családdal voltam kontaktban, akik közül az egyik engem szeretett volna és nekem is ők voltak a szimpatikusabbak, úgyhogy gyorsan le is csaptam rájuk, hiszen eléggé ketyegett már az óra.

A második család Cincinnatiben élt, ami hát ugye elsőre nem lett a szívem csücske és Boston után fura is volt egy ilyen kisváros. De szerencsére itt elég hamar találtam barátokat, akikkel sok programot lehetett szervezni, ami meg pont Bostonból hiányzott, tehát így sokkal könnyebb volt a beilleszkedés. Teljesen más volt a család is, mint az első. Idősebb gyerekek, ami jóval kevesebb munkát jelentett, viccesek, jófejek voltak. Akkor nemrég költöztek Ohioba, tehát nekik is új volt a helyzet, a későbbiekben is kiderült, hogy nem olyan társasági emberek, mint az előző család volt. Az előzőek állandóan mentek valahova hétvégenként, a gyerekeknek is millió barátjuk volt, folyamatos play date-ek, az ohioi család pedig inkább otthonülős volt, néha egy-egy play date a gyerekeknek és ennyi. Ez az életstílus pedig az én személyiségemhez is jobban passzolt. Végig korrektül bántak velem, tényleg családtagként kezeltek, amennyire lehetett. Ugye ilyenkor sosem lesz teljesen családtag az au pair, mert… egyszerűen ők nem a te családod és ezt mindenki érezni fogja. De megtettek mindent, sokszor hívtak étterembe, ahova többnyire mentem is velük. Ugye Hálaadáskor elvittek magukkal Los Angelesbe, érdeklődtek felőlem (mondjuk néha kicsit túlságosan is kérdezősködtek), de határozottan jobban éreztem magam velük, mint az előző családdal. Valahogy sokkal családiasabb volt a hangulat náluk.

Az elején ugye minden kezdet nehéz, az angollal voltak kis nehézségeim, mert nem volt túl erős a nyelvtudásom, amikor kimentem, de tényleg elég hamar bele lehet rázódni és hamar rááll az ember füle. Az alap különbségekhez is elég hamar hozzászoktam szerintem. Nagyobb autók, nagyobb minden, pörgős élet, mindenki rengeteget dolgozik, sokat számít a pénz stb. Tényleg élvezi az ember, mert minden új és érdekes. Igazából ezeket az apró hétköznapi dolgokat itt most nem is szeretném részletezni annyira, úgy érzem az év során elég alaposan kifejtettem mindent a blogban. Amiről kicsit itt beszélni szeretnék, az az utazás része. Azt imádtam az USA-ban. Szerintem kijelenthetem, hogy elég sokat utaztam az évem alatt és bőven teljesítettem a listát, amit akartam. Egyedül Hawaiira és Texasba nem sikerült eljutni, plusz ugye lett volna még pár nemzeti park. De hát valamit legközelebbre is hagyni kell. Jártam New Yorkban, Bostonban, Cincinnatiben, Chicagoban, Los Angelesben, Miamiban, Mexikóban, Washington DC-ben, Nashville-ben, Torontoban, Niagara-vízesésnél, Philadelphiaban, Seattle-ben, San Franciscoban, Yosemite Nemzeti Parkban, San Diegoban, Las Vegasban és a Grand Canyonnál. Az utazásra nem sajnáltam a pénzt. És utólag sem bántam meg. Szerintem aki kimegy, az tényleg éljen ezekkel az utazás adta lehetőségekkel, mert ki tudja mikor adódik rá legközelebb alkalom. Pénzt gyűjteni később is lehet. Ezt az egy évet szerintem tényleg élményszerzésre kell használni és kihozni belőle a legtöbbet, megélni azokat a pillanatokat, amiket itthon pl. nem lenne esély. Nekem kedves emlékeim, amikor megérkeztem New Yorkba és a Top of the Rock tetején álltam és alig mertem elhinni, hogy ott vagyok. Boston ugye mindig fantasztikus volt, az Aquapalooza csónakos fesztivál Dórival, a Patriots meccs, baseball meccs, Color Run, Halloween, Disneyland, a hálaadási kiruccanás a családdal Los Angelesbe, egy hét vakáció Miamiban Barbival, sok party és persze a delfinúszás, síelés, Fall Out Boy koncert, Mexikó, a sok amerikai palacsintás reggeli és persze az egész utazós hónapom! Ezen felül persze még sok más élményem volt, most csak párat emeltem ki. (Dolgozok egy videón, ami ezeket majd egybefoglalja.)

Igazából annyi mindent tudnék még írni, de közben úgy érzem, hogy nem is tudnám igazán megfogalmazni ezeket a gondolatokat. Tényleg szinte mindent leírtam a blogban az év folyamán. Egy elképesztően szuper évem volt Amerikában, életem legizgalmasabb és legjobb időszaka. Amiért mégis úgy döntöttem, hogy hazajövök egy év után, az főként a honvágy volt. Szerettem ugyan Amerikát, de annyira otthon mégsem éreztem magam és én hosszabb távon letelepedni ott úgysem akartam volna. Egy évet még maradhattam volna, de azzal sokkal előrébb nem vagyok, max több utazás meg kicsit több pénzzel jöttem volna haza talán. :D Én mindenkinek szívből ajánlom, hogy aki teheti menjen ki legalább 1 évre az USA-ba au pairnek! Olyan tapasztalatot, élményeket és nyelvtudást fogsz szerezni, amit a későbbiekben nem tudnak elvenni tőled. Mindenhol csak előnyöd fog származni belőle.

És hogy mi lesz ezután? Ez engem is mindig érdekelt, hogy más au pairek mihez kezdenek, miután hazajönnek. Én felköltöztem Budapestre és elkezdtem dolgozni a reptéren. Konkrétan az, hogy albérletet és munkát is találjak, két hetembe telt, szóval nem panaszkodom. :D Tetszik ez a nemzetközi környezet és használhatom az angolt is. Én legszívesebben Magyarországon szeretnék maradni, csak olyan életszínvonallal, amiben megengedhetem magamnak azt, hogy évente egyszer-kétszer elutazzak és év közben is tudjak eljárni szórakozni. Szóval kicsit úgy szeretnék élni, mint kint. Csak mindezt itthon. Idézve a Szózatból, valahogy így érzek én is.
"Hazádnak rendületlenűl, Légy híve, oh magyar; Bölcsőd az s majdan sírod is, mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl, Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell."
Mielőtt kimentem volna, mindenáron külföldre akartam menni, ott élni és dolgozni, aztán kijutottam és kiderült, hogy mennyire haza húz a szívem. Persze ez nem jelenti az, hogy most akkor nem megyek már sehova. Utazni továbbra is szeretnék és amennyire lehetőségeim engedik, fogok is. (Egy utazós blog indításán gondolkozom, de majd még meglátjuk.) Illetve foglalkoztat a stewardesskedés is, de szívesen visszamennék tanulni is majd még valamit vagy akár visszamenni 2 év múlva Amerikába ugyanígy, de azt csak legvégső esetben, ha nem alakul semmi komolyabb. Úgyhogy nagyon előre még nincs meg a tervem, de dolgozom rajta. :)

Kedves Olvasók, köszönöm szépen az egész éves figyelmet! Remélem sikerült kis betekintést nyújtanom az au pair hétköznapokba (és hétvégékbe is. :D), kicsit jobban megismertétek az amerikai kultúrát és a sok csodálatos helyet, ami ott megtalálható. Ha valami kérdésetek van, amit itt most nem írtam le, nyugodtan lehet kérdezni a kommentek között, válaszolni fogok. Illetve a jobb oldali kontaktos modulon keresztül is fel lehet keresni az esetleg személyesebb kérdésekkel. Majd ha elkészültem a videóval hozni fogom, de az szerintem beletelik még egy kis időbe.

Élvezzétek a nyár utolsó heteit és mindenkinek sok sikert kívánok, hogy megvalósítsátok az álmaitokat! Sziasztok! :)

2016. július 31., vasárnap

Las Vegas (28-30. nap)

Elérkeztünk az utazós hónapom utolsó beszámolójához, bizony. És mellesleg pont ez a 100. bejegyzés is a blogon. :) Június 25-e van, egy újabb nap Vegasban. Mivel előzőleg már megnéztem a Strip déli részén található hoteleit, így ideje volt felkeresni az északiabbakat, vagyis hát inkább kicsit középen lévőket. Elsőként az Encore és Wynn hotelbe mentem be. Ezek körülbelül ugyanúgy néznek ki kívülről, de az Encore-hoz tartozik egy nagyon menő beach club is, ahol éjjel-nappal buli van igazából. Most is nagyon hosszú sor állt, akik mind a bejutásra vártak, szóval én inkább nem is próbálkoztam. De legközelebb biztos elmennék ide is, mert elég menőnek nézett ki. A Wynn hotelnek pedig a belső designja tetszett nagyon, a kis kerttel meg virágokkal. A két szállodát pedig egy benti bevásárlóutca köti össze, ahol méregdrága boltokban vásárolhatnak a tehetősebbek.








A következő ilyen hotel párosítás a Palazzo és a Venetian, hiszen ezek is kapcsolódnak egymáshoz. A Palazzo alja egy bevásárlóközpont, éttermekkel, boltokkal és egy kis csatornával, amiken gondolák közlekednek. Mindez pedig az épületen belül! A mennyezet úgy néz ki a felfestett felhők miatt, mintha szabadtéri lenne, de nem az. Mondjuk van egy szabadtéri gondolás rész is, ahol szintén lehet hajózni. Vegasban ugye bármi lehetséges. Velence a téma és a gondolák mellett megtalálhatók a híres épületek másai, mint pl. a Rialto-híd, a Dózse-palota vagy a Szent Márk téri harangtorony. Természetesen finom olasz fagyit is lehet kapni.










Velence után átsétáltam még Rómán is, újra megfordultam a Caesar's Palace-nál, csak most nappal és tettem egy villámlátogatást a Treasure Islandben és a The Mirage-ben is. Mindegyik előtt van egy show elvileg, előbbinél egy kalózos, utóbbinál egy vulkán kitörős, de ezeket nem láttam.










A délutáni órákban ismét visszatértem a hostelbe és kiderült, hogy ma este igazi vegasi buli lesz egy menő clubban. Ugyanúgy működik a rendszer, mint a Miami hostelben, befizettem 20 vagy 25 dollárt, már nem emlékszem és ebben benne volt egy kis ingyen pia a hostelnél, a club belépő és az, hogy egy limuzinnal elvittek a helyre! Szépen kiöltöztünk az angol szobatársammal, Claire-rel együtt és mentünk kicsit ismerkedni a többiekkel. Nagyon jófej volt mindenki, tök jól elbeszélgettünk, mindenkivel, fiúkkal, lányokkal egyaránt. Érdekes, hogy milyen sok angol anyanyelvű volt a hostelben, angolok, ausztrálok és sok amerikai is. Meg persze németek, mert ők mindenhol ott vannak. De ők jófej németek voltak. :D Megjött értünk a limuzin, egy ilyen nagy Hummer jellegű és mindenki bemászott. Kicsit szűkösen voltunk mondjuk, de nagyon jó volt a hangulat. A limuzin is olyan volt, mint a partybusz Miamiban. Szólt a zene, középen pedig még egy kis táncrúd is volt elhelyezve. Csináltam videót meg pár képet, de sajnos töröltem őket, amikor a telefont visszaadtam a családnak és én idióta elfelejtettem, hogy azokat még nem töltöttem le a gépre, úgyhogy elvesztek... Egy kép van a fényképezőmmel a limóról, ami megmaradt. A többi pedig az emlékeimben. A buli helyszíne az LAX volt, ami a Luxor hotelben található. Itt volt egy tök jó kis csapatunk a hosteles tagokkal, pár fiú és lány és szinte az egész estét végig táncoltuk így együtt, a zene is jó volt egész este. Nagyon jól éreztem magam, hajnali fél 5-re sikerült visszaérni egy közös Uberrel.

A hostel udvara, közösségi tere

A limó

Aki este bulizik, az reggel alszik ugye. :D Szóval későn keltem, aznap volt a belga-magyar meccs, amit telefonon végignéztem, de tudjuk mi lett az eredmény. Később pedig szintén Claire-rel mentünk el a Fremont Streetre, ami a régi Las Vegast eleveníti meg. Egy félig fedett utca, ahol régebbi kaszinók vannak. Fent a fejünk felett pedig lehet még zip lining-olni is. Külön hangulata van a helynek, teljesen más, mint a Strip fényűző világa.






Továbbra is borzalmas meleg van, úgyhogy visszasétálunk a hostelbe egy kávé után, délutáni szieszta és este is csak kis szocializálódás marad a hostelben, jó beszélgetésekkel. Ivós játékok voltak, de én inkább kihagytam ezeket és azokkal maradtam, akik szintén kimaradtak ebből a fajta mókából. Ez volt az utolsó estém Vegasban, másnap repülés, szóval nem akartam kockáztatni. :D

Utolsó nap, június 27-én reggel felkeltem kicsit korábban és elsétáltam a bankba, hogy elintézzem a bankszámlám lezárását, mert ugye Ohioban ezt nem tudom megtenni, mivel nincs ott olyan bank. 11-kor kijelentkeztem a hostelből, kicsit maradtam még a közösségi térben és dél körül elindultam a reptérre. Nincs messze, mert lényegében a Strip mellett van a reptér, busszal jutottam oda kőkemény 2 dollárért. Az első busz az orrom előtt ment el, szóval várnom kellett a következőre vagy 20 percet és így kicsit késésbe kerültem, engem meg a szokásos frász kerülgetett, ami ilyenkor szokott. A reptérre érve kilométeres sor a bejelentkezésnél, fapados társaság volt, szóval nem tudtam megcsinálni a self check-int gyorsan 2 perc alatt, hanem ki kellett volna várni a sort. Kb. 1 órám volt a gép indulásáig ekkor, de 30 perccel előtte kezdődik a beszállás és előbb le is zárják kicsit a kapukat. Na most mi lesz? Így tuti nem jutok át időben. Szerencsére jött egy reptéri dolgozó és mondta, hogy a Cincinnatibe és még valahova máshova tartó járat utasai kövessék. Követtem gyorsan és egy külön sorban kaptunk helyet és így kb. 5 perc alatt megvoltam és átugrottam a sort. Huh, oké. Már csak a biztonsági ellenőrzésen kell átjutni, de szerencsére az is megvolt 10-15 perc alatt, szóval épp időben, még a beszállás kezdete előtt odaértem a kapuhoz. Cincinnatibe érve egy taxi várt (a nevemmel olyan kis táblán, haha), amit Anyuka intézett, hiszen ugye ők már Connecticutban voltak és nem tudtak személyesen felvenni.

Hát így telt az én utazós hónapom. Nem minden sikerült úgy, ahogy el volt tervezve, mint pl. az Olympic National Park, vagy a német lányos incidens és emiatt elmaradt nemzeti parkok. De úgy érzem, összességében egyáltalán nem lehet panaszra okom, hiszen rengeteg gyönyörű helyre eljutottam az egy hónap alatt. Személyes kedvenceim a Yosemite Nemzeti Park volt, San Francisco és Las Vegas. De nagyon tetszett a Niagara és Toronto is. Fantasztikus helyek vannak ebben az országban és örülök, hogy ebből elég sok mindent sikerült látnom az elmúlt egy évben.

Cincinnatiben volt még másfél napom, ami főként egyedül telt, hiszen a család elutazott. A lányokkal találkoztam még egy utolsó italra a kedvenc helyünkön a McMurphy's-ben. Illetve elmentem még egy amerikai, palacsintás, baconös reggelire az utolsó nap reggelén. Beszereztem pár szuvenírt, bőröndöt kellett vennem, mert bizony nem fértem el egy nagyban és egy kicsiben. A repülőm június 29-én este 6-kor indult Cincinnatiből, ami megint kicsit necces volt, hogy elérem-e. Taxival mentem, ugyanúgy Anyuka intézte és aznap pont baseball meccs volt és minden út be volt dugulva a város környékén és emiatt kicsit megcsúsztunk megint, de szerencsére újfent odaértem épp időben. Közvetlen járatom volt Európába, Párizsban kellett átszállni és onnan repültem tovább Budapestre. A felszálláskor elég vegyes érzéseim voltak. Egyrészt el kellett hagyni ezt a mozgalmas és eseménydús életet, másrészt viszont örültem, hogy hazatérhetek a szeretteimhez. A reptéren volt nagy összeborulás a családommal és azóta visszaállt minden a rendes kerékvágásba. Még jövök majd egy utolsó bejegyzéssel, amiben összegzem kicsit az elmúlt egy évet és beszámolok arról is, hogy mi történt az elmúlt egy hónapban itthon és mi lesz a jövőben. :)

2016. július 30., szombat

Grand Canyon (27. nap)

A nemzeti parkos kis körutam elmaradt ugyan, de a Grand Canyonhoz azért mindenképpen szerettem volna eljutni. Sok lehetőség közül lehet választani, vannak online foglalható utak, meg ott Vegasban is lehet több helyen foglalni, sőt még a hostelben is lehetett, de addigra már megvolt az enyém. A legolcsóbb verziót választottam, ami 60 dollár volt így, de utólag lehet jobban jártam volna a hostelessel, hiába volt kb. 30 dollárral több. A busz reggel 5 órakor indult a Circus Circus hoteltől, odáig gyalog mentem, tehát jó korán hajnalban keltem valamikor kevés alvás után, mivel előző este éjfélkor feküdtem le. Egy kicsi, 12 személyes busszal indultunk, amiben mindenki kínai volt engem leszámítva... A túravezető is, aki egyben a sofőr is volt, meg is kérdezte, hogy mindenki beszél-e kínaiul. Ööö... nem? Ja, meg volt még egy lány, aki szintén nem beszélt, bár ő is kínai volt, csak az USA-ban nőtt fel, mint később kiderült. Így indultunk meg a Grand Canyon déli pereméhez, ahova 4-5 óra buszozás után érkeztünk meg. Útközben csak egy kis megálló volt egy benzinkútnál, tök időben érkeztünk meg. A hideg víz viszont itt jött: van 45 percünk az egész canyonra! A Mather Point nevű kilátóhelynél raktak ki bennünket és innentől számítva volt háromnegyed óránk, hogy a buszhoz visszaérjünk. Mondanom sem kell, hogy ez semmire nem elég. Éppenhogy pár képet tud lőni az ember és kész. Szívesen túráztam is volna kicsit, más szögből is megnézni ezt a gyönyörűséget. Mert maga a canyon meseszép. Elképesztően nagy és lenyűgöző. Nem is tudom már szavakkal leírni. Egy újabb csoda, amit a természet ebben az országban alkotott.














45 perc múlva vissza a buszhoz és újra 4-5 óra buszozás Vegasba. Volt egy újabb benzinkutas, kaja beszerzős megálló és 30 perc a Hoover-gátnál. Ennek viszont örülök, hogy legalább belekerült a programba. Itt iszonyat meleg volt, nem viccelek, 50 fok! Úgyhogy 30 percnél tovább nem is bírta volna az ember kint. Már nem embernek való. A Hoover-gát is tök hihetetlen, hogy akkora mennyiségű vizet képes visszatartani.





Utána pedig már egyenesen mentünk vissza Vegasba és 6-kor meg is érkeztünk. Nem értem, miért így szervezték a túrát, hiszen tök korán érkeztünk, simán belefért volna szerintem 2-3 óra a canyonnál még. A hosteles túrán kb. 4 órát tudtak eltölteni ott, amiről a többiek számoltak be. Utólag lehet jobban megérte volna velük menni. Viszont amiatt örülök, hogy legalább sikerült ide is eljutnom, nem kellett kihagynom ezt a látványt. Kár lett volna. Este már nem volt semmihez energiám, csak a szobában feküdtem, egyedül kajáért mentem el valamerre. Aznap érkezett egy angol lány, Claire a szobába és vele beszélgettem kicsit, tök jófej volt, egész jól össze is barátkoztunk a végére.